A Szegedről visszavonuló törökök nagy pusztítást végeztek Csanád megyében, a Marostól északra. Ennek eredményeképpen 13 évig lakatlan pusztaság volt a terület, míg a Pozsonyi Kamara 1699. május 7-én négy esztendőre felmentette a Makóra visszatelepülőket mindennemű szolgálat és rendes és rendkívüli adó alól.
Szakály Ferenc történész, muzeológus (1942-1999), akinek kutatási területe a magyarországi török hódoltság korszaka volt, a következőket írta: miközben a török sereg Szeged eleste után visszahúzódott az Al-Duna védővonala mögé, a tatár segédcsapatok Temesvár környékére húzódtak telelni és onnan tűzzel-vassal pusztították Szeged környékét és a Maros-mentét. Makót és Szentlőrincet oly megrendítő erejű csapás érte, hogy lakói szétfutottak, s tizenhárom esztendeig nem is tettek kísérletet arra, hogy elhagyott lakóhelyükre visszaszivárogjanak. Lambion, az e térségben működő császári hadmérnök 1695-ben személyes tapasztalatai alapján azt jelentette Bécsbe, hogy
„Makó nincs többé, lakatlan, csak esténként látni itt-ott pásztortüzeket”.
A pusztulás pontos időpontját nem ismerjük. Bökényi János makói lelkész ugyan elmondja rövid önéletírásában, hogy azért menekült Debrecenbe, mert a törökök és a tatárok mindenéből kifosztották, foglyul ejtették és szegénységbe taszították, de az időpontot ő sem közli. Annak alapján, hogy tizennégy esztendős hányattatásairól beszél (mielőtt 1701-ben ismét visszakerült városába) a település pusztulását 1686/1687 fordulójára tehetjük.
Egy helyi feljegyzés szerint az elmenekült makóiak főként Debrecenben, Érszentmihályon, Hajdúböszörményben és Tarcalon és Tolcsván találtak menedékre, de akadtak olyanok is, aki Nagykőrösre, Kecskemétre mentek.
A Pozsonyban keltezett latin nyelvű oklevél magyar fordítása (mnl.gov.hu)
Makó újjátelepítéséhez a szerémségi Karlócánál 1699. január 26-án aláírt békeszerződés adta meg a döntő lökést, amely szilárd határokat vont – éppen a Maros vonalánál is – a császár és szultán között, s garanciákat tartalmazott azok tiszteletben tartására is. A makóiak kérésére a Pozsonyi Kamara 1699. május 7-én négy esztendőre felmentette a visszatelepülőket mindennemű szolgálat és rendes és rendkívüli adó alól, hogy elpusztult házaikat helyreállíthassák.
Október 30-án parancs ment a szomszédos császári erősségek: Szeged, Arad és Gyula parancsnokaihoz és azokban működő királyi biztosokhoz és kamarai tiszttartókhoz, hogy a viskóit építgető makóiakat se szállásadásra, se fuvarozásra, ingyenmunka- és robotadásra ne kényszerítsék.
Tóth Ferenc, Makó díszpolgára, a ,,legmakaibb makai” (1928-2018) megemlítette: a török hódoltság után a megye települései közül egyedül Makón érvényesült a folytonosság. A népesség folytonosságát Bohdaniczky Edvin névstatisztikai elemzésekkel bizonyította:
„Makót mindig a török előtti lakosság és annak utódai szállják meg, vagyis minden veszély ellenére is élénken él bennük a régi szálláshelyhez való joguk tudata, amely mindig visszahozza őket az ismételten elhagyott lakóhelyre. Bizonyítékul szolgál az egymás után következő összeírások állandóan ismétlődő névanyaga, de még nagyobb bizonyíték a temesvári defterdár 1557–1558. évi összeírása, amely 300 házat számlált össze. Ezek lakói közül 154-nek az ivadékai ma is élnek Makón: Borbély, Boros, Borka, Cseh, Fodor, Gera, Hajdú, Jó, Szíjjártó, Szűcs, Vida, stb.”
Szórványosan szegediek is beszivárogtak Makóra. Az elemi csapásokon kívül a szegedi várparancsnok és a kamarai igazgatás zaklatásai alól is menekültek ide. Mindenesetre a makóiak folytonosságuk révén Csanád megyében egyedül őrizték meg ö-ző nyelvjárásukat. A megyében az ö-zés csak szegedi kirajzású településeken (Csanádapáca, Kisiratos) él tovább.
Az újjátelepüléstől fogva egy teljesen új Makó története kezdődik, a város gyorsan fejlődött, lakossága, aminek háromnegyede a pusztítás előtt is makói volt, nagy iramban nőtt.
