Kübekháza az elmúlt időszakban nagyot lépett előre a közösségépítésben, vagy akár a márkaépítésben a Kübecker Manufaktúra révén. Ezek az intézkedések mennyit segítettek abban, hogy innen ne elmenjenek, hanem jöjjenek a lakók?
Kicsit korábbról kell kezdenem. Tizenhét évvel ezelőtt, amikor első ízben és nagy többséggel lettünk képviselő-társaimmal a falu vezetői, elfogadtunk magunk között egy íratlan szabályt, amely már idestova négy ciklus óta kötelez bennünket. A szabály lényege: 1. tiszteletben tartjuk a falu minden lakójának politikai nézetét, hovatartozását, egyéb identitását, nem teszünk különbséget senki között, mindenki felé egyformán, megkülönböztetés nélkül szolgálunk. 2. Nincs jogtalan előny és nincs hátrányos megkülönböztetés senki irányában, és zéró a korrupció. 3. Elhatároztuk, hogy a falu vezetőiként tisztelni fogjuk egymást, egymás politikai identitását, és tudomásul vesszük, hogy a mi feladatunk, a mi politikánk nem egymás víz alá nyomása, hanem az, hogy egy vonzó, szép, igényes települést építsünk a jövőnek.
Ezzel azt akarja mondani, hogy egyetlen szóváltás sem volt önök között soha?
Igen, azt. Lehet, hogy hihetetlen, de az elmúlt 17 év alatt egyetlen egy összezörrenés sem volt, pedig a képviselő-testületünk nagyon vegyes. A valóban függetlentől a baloldali és a liberálisabb gondolkodón át a jobboldaliig, illetve a keresztény érzelműig, itt minden szín megtalálható.
Hogy tudtak egy nevezőre jutni?
Megfogalmaztuk a közös célt, amely nem volt más, mint Kübekháza felemelése. A falu 2002-ben úgy festett, mint ahol nem sokkal előtte terepbombázás tartottak volna. A demográfiai mutatók rosszak voltak, utcáink java része földes, minden intézmény elhanyagolva, lerohadva. Az egész falu egy gaztenger volt, rengeteg szemét mindenütt. A képviselőinkkel, és munkánkba a falu lakóit bevonva – ezt azóta is tesszük – kezdtünk hozzá az újjáépítéshez. Mivel a kassza nem hogy üres volt, hanem adósságot hagytak ránk, „társadalmi munkákat” szerveztünk. A temető úgy nézett ki, mint egy dzsungel. Ott kezdtük. Megvallom, lehet, nem tűnik ez itt nagyon férfiasnak, de otthon magányomban többször sírtam elkeseredésemben amiatt, hogy amihez csak nyúlunk, ott vagy csontvázak hullnak ki a szekrényből, vagy szétporlad a kezeink között minden. Nagyon érdekes, hogy elkeseredésem közepette a szívem mélyén azt éreztem: küldetésünk van, és nem adhatom fel. A falu 2/3-a tisztelt meg személyes szavazatával, jó képviselőink lettek, akik akartak a faluért tenni. És mi nem adtuk fel. Azóta sem. Ma már tudom, Istentől – akit nem sokkal később megismertem – kaptam akkor ott a segítséget, és megértettem: tetteimmel, szavaimmal, gondolataimmal és polgármesteri megbízatásommal egyszer tételesen el kell felé számolnom, mint sáfár, ezért hitványat, gonoszt még véletlenül sem szabad tennem.
Mi a helyzet most?
Hogy első kérdésére visszatérjek, a sváb manufaktúránk, a Kübecker, az utolsó olyan nagyobbacska vállalásunk volt, amely hitből épült. Egy fillér költségvetési pluszforrásunk sem volt az építéshez. Elkezdtük a külső térburkolat kitéglázását. Rusztikus is, és mivel elbontottunk egy házat, adott volt a tégla hozzá. Ügyes közfoglalkoztatottjaink pedig lerakták. Igazából csak homokot kellett vennünk. A manufaktúra épületét a régi tűzoltó szertárunkból alakítottuk ki, szintén a közfoglalkoztatottakkal úgy, ahogy az az állategészségüggyel egyeztettet tervekben szerepelt. Egyébként sokan le akartak beszélni erről a beruházásról. Hozták az ellenérveket, hogy kis falu létünkre, ilyen nagy fába ne vágjuk a fejszénket, megbukunk, csődbe megyünk. A félelmeiket amelyeket már-már elültettek bennem is, le kellett győznöm, és én mentem tovább. A képviselőink megbíztak bennem, támogattak, pedig valószínűleg ők sem látták, hogy mi sül ki ebből. Ez nagyon sokat jelentett nekem. Összekapartuk a pénzt egy közhasznú nonprofit önkormányzati kft megalapítására, és 2017 őszén megnyitott a Kübecker Manufaktur. Csodás lett. Mintha Németországban lenne. A munkaügyi központ támogatta a gépek egy részének beszerzését, amiért hálásak vagyunk, de semmi több. Olyannyira elfogyott a beruházás végére a pénzünk, hogy nyitásra nem sokkal többért, mint 100 ezer forintért tudtunk árukészletet vásárolni. És a csodák innentől mindannyiunk szeme láttára beindultak. Alig egy hét alatt 1 milliós forgalmat hozott kis kezdő vállalkozás, amelyből tudtak árukészletet növelni és a hiányzó ilyen-olyan apró használati tárgyakat vásárolni. A vállalkozás azóta is sikeres, rengeteg eszközt vásároltak, részt vesznek afalu közösségi és kulturális életében. Kezdetben szakképzett közfoglalkoztatottak végezték a munkát, akiket ma már munkaszerződéssel foglalkoztatunk. Minden hétvégén telt házasak vagyunk. A kis sváb munkafaktúránk szlogenje: „Belesütjük szeretetünket!” Szerintem ez az áldásuk titka.
„A vásárhelyiek választhatnak: olyan települést akarnak, mint Kübekháza, vagy olyat, ami Debrecenre hasonlít. Az emberek eldöntik, hogy faluban vagy polgári nagyvárosban szeretnének élni”. Mit szóltak Lázár János tavalyi kijelentéséhez az itt élők?
Az Egyesült Államokból, egy baptista lelkész barátom hívta fel a figyelmemet Lázár János interjújára, aki nagyon megszomorodott a nyilatkozat láttán, mert ő jól tudta, milyen fejlődésen ment keresztül másfél évtized alatt a falu. Ezután magam is megnéztem az ominózus felvételt. Nem Lázár miniszter úr személyemet sértő szavai fájtak, hanem az, ahogy Kübekházát és a falu lakóit becsmérelte. Szavai úgy hangzottak, mintha ez a falu egy lepratelep lenne. Elhatároztuk, hogy szeretetettel, de válaszolunk Lázár Jánosnak. Készítettünk egy 7-8 perces, facebookra feltett filmet. Nem vádaskodtunk, egy rossz szót nem szóltunk vissza, csak ennyit írtunk: „Tisztelt Miniszter úr! Ez Kübekháza!” És bemutattuk a mi kis falunk szépségeit. A válaszfilmünket 500 ezren nézték meg és közel 5 ezren osztották meg. A filmet látva ezernyi levelet, üzenetet kaptunk. Egységesen álltak ki mellettünk az emberek, nem csak a faluban. Még a fideszes érzelmű lakóink is felháborodtak Lázár sértő szavain. Jó kis reklámot csinált meggondolatlansága folytán nekünk a miniszter úr. Egyébként sajnálom őt, mert okos, kreatív ember, jó szervező, és ha a szíve a helyén lenne, és talentumait nem a rosszra használná, sokra vihetné. Tanulnia kellene Orbán Viktor életéből, aki államférfi formátumú vezetője is lehetett volna országunknak, ha tisztességesen, alázattal és altruista szemlélettel végezte volna történelmi közmegbízatását.
A kijelentés ellenére Kübekháza 2018 végén átvehette az Év Települése elismerést. Minek köszönhették ezt a díjat?
Valójában három díjat kaptunk 2018-ban. A legvirágosabb úti cél lettünk közönségszavazás alapján, a közterület szépítésben és a helyi közösségteremtésben végzett kiemelkedő munkánkért is kaptunk egy díjat, és a harmadik díj lett az „Év Települése”. Számomra – talán meglepő módon – nem az „Év Települése” díj a legfontosabb, hanem a közösségépítésért kapott elismerés. Ma egy virtuális világ van körülöttünk, minden az interneten zajlik, az emberek befelé fordultak, és nincsenek perszonális kapcsolatok. Mi, itt tudatosan törekszünk arra, hogy sok civilkezdeményezés legyen, több olyan program, ahol lakóink találkozhatnak egymással, és másokkal. Azt látom, hogy a hatalom ettől fél. Nem akar találkozási pontokat és nem akar civileket, mert a gondolkodó, egymással beszélő ember veszélyes rájuk nézve. Mi viszont ezt nagyon fontosnak tartjuk. Tavasztól őszig rengeteg programunk van, ahol szintén találkozhatnak lakóink egymással és sok olyan helyi kis közösség, klub, csoport, amely az együttélés szempontjából rendkívül fontos. Ugyanakkor az embereknek tudniuk és érezniük kell azt is, hogy a vezetőik szeretik őket, értük végzik feladataikat. Közel kell lennünk az emberekhez, és ha döntésre hív – mondjam így az élet – nekünk mindig a kicsik, az elesettek, az árvák és özvegyek mellé kell állnunk, mert nekik rajtunk kívül nincs más szószólójuk és „ügy-védjük”. Ez számunkra ma is az alap. Pár éve itt volt egy felelős kormányzati ember, aki azt mondta: „Robi, ha nem nyilatkozol, támogatunk!”, azaz fogd be a szád, ne nyílváníts véleményt, ne legyél a kicsik szószólója, és akkor lesz állami támogatást. Azt kértem az államtitkártól, hogy vigye innen a 30 ezüstjét. A lelkemet még jól jövő milliók fejében sem adom el senkinek. Csak mellékesen jegyzem meg: amit elvont tőlünk eddig a kormány, vagy nem adott ide, illetve nem nyertünk el pályázaton, Isten így vagy úgy, de pótolta mindeddig nekünk. A mi feladatunk tehát Kübekházán ma is az, hogy alázattal, személyválogatás nélkül és tiszta kezekkel tegyük a dolgainkat. Szent legyen a motívációnk ami a szívben dől el, ne legyen semmi önössel megfűszerezve, szentek legyenek a céljaink is, de az oda vezető út is. Nekem ez az ars poeticám. Ugyanakkor tudnunk kell azt is, mi nem azért vagyunk egy falu vezetői, hogy népszerűek legyünk, bennünket se mindenki szeret, hanem azért, mert ideiglenesen ránk bízatott egy felelősségteljes feladat, tehát tudnunk kell akár nemet is mondani, ami persze nem fog mindenkinek tetszeni.
Többször kritizálta a jelenlegi rendszert, a NER-t. Hogyan látja az országban zajló folyamatokat?
Nagy csalódás számomra az, ami ma az országban folyik. A rendszerváltáskor lettem nagykorú, és már szavazhattam az első szabad választásokkor. Soha nem felejtem el azt a tüzet, amely akkor bennem égett. Hittem abban, hogy egy új kor köszönt ránk. Lerázzuk magunkról a pártrendszer minden nyűgjét és elindulhat valami új. 1985-ben voltam először Nyugaton. Nagyon tetszettek az osztrák kisfalvak, és a rendezettség. Nekem Ausztria volt akkor az etalon. Ilyen békés, fejlődő, szép országot vizionáltam magam elé, és ezért magam is kész voltam tenni. Azóta eltelt 30 esztendő, és sajnos azt látom, hogy országunk még a rendszerváltás előttinél is mélyebb morális állapotba süllyedt. Az emberek fásultak, depressziósak, befelé fordultak. Akikkel együtt szervezkedtünk underground a ’80-as évek végén a rendszer megdöntésére, ma már nem foglalkoznak a közélettel, többük külföldön találta meg érvényesülését. Sok értékes fiatalt veszített el az elmúlt 8-10 évben az ország. Fáj, hogy eltékozoltuk a rendszerváltást, feléltünk azt a hatalmas szellemi muníciót, amit a szocialista blokk lebontása érdekében a lengyelekkel együtt kivívtunk. Az elmúlt években sokat voltam külföldön, fájt, amikor támadólag nekem szegezték például Svájcban, hogy „ti magyarok, miket csináltok?” Próbálom árnyalni a dolgokat, védeni a védhetetlent, de nem lehet. A legfőbb felelősség azért, hogy ilyen reményt vesztett lett az ország, a hatalom ittas politikai elité, de ami ma az országban zajlik, arról nem csak a kormány, kormányok tehetnek, hanem az ellenzék és a népünk is. Nem volt elég ugyanis nekünk, népnek, 30 esztendő arra, hogy politikailag is felnőjünk. Sok kinőni való infantilizmus van még bennünk. Szeretjük például látni a rózsaszín füstöt, de nem szeretjük meglátni az igazságot. Szeretünk hinni a mesékben, de nem akarunk hinni a tényeknek. Szeretünk hamis békességben vegetálni, mint egy normális országban élni. Hiszünk az atyáskodó vezetőinkben, és bár ezerszer vertek át bennünket, de nem fogadjuk szívesen azokat, akik felszabadíthatnának bennünket. Polcra tettük az elmúlt években Istent, a nevével visszaélünk, mindent leöntünk keresztény szósszal, hogy jobban eladható legyen a gonoszság. Politikai termék lett a kereszténység. Vezetőink naponta teszik próbára Isten türelmét, de egyszer véget fog érni. Akkor lesz majd igazán hadd el hadd. Sokan lesznek, akik zsákruhába öltöznek, a ruhájukat szaggatják és hamut szórnak a fejükre, és mossák majd kezeiket. A legfájdalmasabb, hogy elmúlt három évtized, amely alatt egy remek országot lehetett volna építeni, mert mindenünk meg volt hozzá. Kaptunk egy történelmi esélyt, amellyel sajnos visszaéltünk. Számomra nem kérdés, hogy ez a mai rendszer már megbukott. Idő kérdése csupán, hogy mikor fog szemmel láthatóvá válni. Akkor kell majd mindent újra, az alapoktól kezdve felépíteni, de nem ezzel a mai politikai elittel, hanem újakkal, tisztességesekkel. Nem hiszek a régi foltozgatásában. Új borhoz, új tömlő is kell.
Kanyarodjunk vissza Kübekházára. Milyen fejlesztéseket terveztek be a költségvetésbe, mik a község idei tervei?
Egy kishatárátkelő épül idén uniós forrásból, amely jelentős változást hoz zsákfalunk életében. Játszótér felújítást tervezünk, energetikai fejlesztéseket hajtunk végre, sportparkot szeretnénk létre hozni és a temetőnkben új hamvparcellát is ki kell alakítanunk. Ezek mellett virágosítunk és parkosítunk. Akik ellátogattak a falunkba, azt mondták, olyan mint egy csipet Németország, vagy mint a béke szigete. Átlagéletkorunk 38 év, ami azt jelenti, hogy van jövőnk. Ha a lakóink által idén ősszel újra megbízatást kap a gyakorlatilag tizenhét éve szolgálatban álló képviselő-testület, akkor szeretnénk a megkezdett jövő építését folytatni.
