Magyarországon 60 éve, 1959-ben adták át az első panelházat Dunaújvárosban, az akkori Sztálinvárosban.
1945-ben, a II. világháború után a legnagyobb problémát a lakáskérdés megoldása jelentette. Kocsis János Balázs írása alapján Budapest 38 ezer épületének csupán 14 százaléka maradt épen, 5 százaléka teljesen elpusztult, és 17 százaléka súlyosan sérült. A 290 ezer lakásból 20 ezer megsemmisült, 60 ezer pedig súlyos károkat szenvedett. A polgári lakások zömét államosították, a sokszobás lakásokat felszabdalták, társbérlők osztoztak a helyiségeken. Budapest vidékies peremkerületeit pedig leginkább egyszintes lakóházak alkották. 1949-ig nagyjából felszámolták a háborús pusztítások zömét, megindultak az építkezések, de a lakáshiányt, és a túl gyorsan zajló városiasodást keleti mintára végül a paneltömbök oldották meg. A világháború romjai mellett ugyanis akadt még más gond is az országban, ami nehezítette a lakhatást.
Tömegesen költöztek a családok vidékről a nagyvárosokba, amik nem bírták az iramot. Ráadásul lassanként a családmodell is megváltozott, nem élt együtt több generáció, a szülők a gyerekeikkel kerestek otthont.
A panelházak építészeti jellegét a vasbeton tömbök adják, amit a magyarországi üzemekben legyártottak, majd a helyszínen, darukkal emeltek a helyükre. Nem kaptak díszítést, a funkció volt az első.
A kísérleti lakásokat országszerte 788 ezer követte, otthont biztosítva kétmillió embernek. A lakásállományhoz viszonyítva a legtöbb panellakás Komárom-Esztergom megyében épült (nagyjából minden negyedik lakóingatlan), míg Budapesten ez az arány 20 százalék körüli. Baranya, Borsod-Abaúj-Zemplén, Csongrád és Fejér megyében éri még el a 15 százalékot. Ezeket a házakat eredetileg 30–50 évre tervezték, de ma is kiszolgálják lakóikat.
