Egy összezsugorított, kisemmizett, megalázott nemzet megmutatta, hogyan lehet – még ha kilátástalanul is – küzdeni egy elnyomó, cinikus, romlott rendszer ellen. Ezen a napon történetének első vereségét szenvedte el a szovjet rendszer.
Egy olyan nemzet mutatott példát helytállásból, szabadságágyból, amelyet a XX. század csak büntetni tudott. Amelyet ellenségei először csak kifosztottak, majd a rabló sértettségéből fakadóan még meg is aláztak, besároztak.
Egy világ csodálkozott rá, a magyarok büszkén és bátran képesek harcolni az igazukért, nem fasiszták, nem kommunisták, csak élni akarnak végre, ha hagynák őket.
A sztálinizmus és a hazánkban ideiglenesen állomásozó hazai változata, a Rákosi diktatúra, a szovjet megszállás és kommunizmus ellen fegyvert ragadó nyomorban tartott nép ámulatba ejtette a nyugati közvéleményt, ám sajnos csak őket.
Bárhogy nézzük, bármennyit is elemezzük, akkor, október 23-án reggel Debrecenben, ahol minden elkezdődött, a diákság tüntetésén már biztos is volt, előbb-utóbb bukik a forradalom.
Bukik, de előtte szabadságharccá vált, véres, de magasztos példáját adva annak, hogy a kommunizmus nem törheti meg erővel ezt a nemzetet.
Hát igyekezett megtörni máshogy. Okosabban, csendesebben. A kis szabadságok rendszerével. Hétvégi nyaralóval, SZOT-üdülővel, olcsó sörrel, krumplilevessel.
Ez ideig-óráig működött is, de ’56-ban a kétszázezer valódi menekülőt csak a túlélés hajtotta. Ott, az ausztriai gyűjtőtáborban, ott, ahol hónapokig vártak a sorsuk eldőlésére, akkor, amikor a befogadó, nyitott, toleráns európai és tengerentúli országok szabályos embervásárt tartottak, hogy kihez kerüljenek a fiatalok, az egészségesek, a jól képzettek, és kihez kerüljenek a „koloncok”, az öregek, a betegek, a képzetlenek, nyelveket nem beszélők.
Igen kedves olvasó, ma is orrunk alá dörgölik, és dörgölni is fogják, a „hogyan bánunk a menekültekkel” farizeus mondatot azok, amelyek országa szabályos rendben válogatta ki magának az „arra érdemeseket”.
Nem változott semmi. Ma és holnap is embervásár lesz Európában, miközben képmutató módon – ahogyan ’56-ban is – bíztatják a szerencsétleneket egy szebb jövő ígéretével. Aztán hagyják őket eltiportatni, vagy szép csendben hazatoloncoltatni. Csak a forma változott, a módszer ugyanaz.
De ez mind nem számít. 59 évvel ezelőtt hirtelen forró lett az ősz Moszkvában és Washingtonban. Mindkettőről lehullt az álarc. Előbbiről a sortűzek fényében, utóbbi a csendes íróasztalok mellett, semmittevés közepette bizonyította be, mennyit is ér a szabadság országának szava.
De ez mind nem számít. Mi magunknak és Közép-Európának bebizonyítottuk, hogy előbb-utóbb megszabadulunk a ránk erőltetett rendszerektől, jelszavaktól, lózungoktól.
Van mit tanulni tőlük.
(alfahir.hu)
